Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen.
Hallgassa meg a gyülekezet húsvét ünnepe után 3. vasárnap, Jubilate vasárnapján, az igehirdetés alapjául kijelölt igét, amelyet megírva találunk Máté evangéliumának 18. fejezetében, a 11. verstől a 14. versig, a következőképpen:
Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltévedt közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül. Ámen.
Kedves Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,
ismerjük az érzést, amikor valami apróságnak tűnő tárgy eszmei értékkel bír számunkra és kétségbe esünk, ha nem találjuk. Ugyanígy vannak olyanok emberek, akik talán nem a rokonaink, még csak nem is a barátaink közé tartoznak, mégis ragaszkodunk hozzájuk egy-egy élethelyzetben. Nem akarjuk elveszíteni sem a lakáskulcsunkat, sem az örökölt, számunkra értékes gyűrűt, vagy egy személyt, aki életünk egyik meghatározó eseményénél jelen volt. Nem akarunk elveszteni kapcsolatokat, vagy nem akarunk elengedni szokásokat. Azonban ez az egyik oldal: hogy mi mit szeretnénk és mihez ragaszkodunk. De van egy másik oldal is, amikor mi vagyunk olyan személyek, akit nem akarnak elveszíteni, amikor hozzánk kötnek egy olyan élményt, amely nélkülünk talán nem lett volna az igazi. Amikor bennünket keresnek fel, és adott esetben nekünk kívánnak segíteni. A kérdés, hogy észrevesszük-e, hogy kihez tartozunk valójában? Észrevesszük-e, ha éppen mi vagyunk azok, akiket vissza kell terelni a nyájhoz, vagy éppen mi akarunk valakit visszaterelni életünkbe, közösségünkbe. Merthogy itt, a mai igében nemcsak önmagunkról, a mi életünkről van szó, hanem minden egyes emberi életről, illetve a gyülekezetről, amelybe az Úristen helyezett el minket. Egy olyan nyájról, ahol felelősek vagyunk egymásért, egy olyan közösségről, ahová, ha kiszakadunk, van netán eltévelyedünk, lehetőségünk van visszatérni. Mert van egy Pásztor, aki keres minket, és képes otthagyni a többi kilencvenkilencet értünk. Ez a Pásztor, aki maga az Úr Jézus, azt mondja, hogy mi is tegyünk így, tegyünk egymásért őérte.
A mai igében Jézus egy példázat mond el. Ez a példázat megtalálható Lukács evangéliumában is, ahol a Pásztor örömén, míg Máténál nagyobb hangsúly az eltévelyedésen és a keresésen van. Miközben a tanítványok azt kérdezik a példázatot megelőző szakaszokban, hogy a ki a nagyobb, Jézus rámutat arra, hogy a gyülekezet közössége nem úgy működik, ahogyan ők gondolják. Ne akarjanak feljebbvalók lenni másoknál. Jóllehet, szükség van a rendre és a helyes iránymutatásra, abban a közösségben, amelyről Jézus beszél, nem a rangsor a lényeg, hanem a gyülekezet egysége, a kicsinyek megbotránkoztatásának elkerülése. Annak a szeretetnek a továbbadása, amelyet Jézus Krisztusban kaptunk. Az Atya azt akarja, hogy az ő juhai közül egy se vesszen el, és Jézusban elküldte számunkra a Pásztort, hogy minket megmentsen. Olyan Pásztorunk és Gazdánk van, aki felelősséget vállal övéiért, és nem a már meglévőkre, hozzá tartozókra figyel, hanem annak is utánamegy, aki elkószált ettől a nyájtól. Ezért nekünk is szükséges figyelnünk azokra, akiket egy ideje nem láttunk, akik talán már nem akarnak visszatérni hozzánk, nem akarnak visszatérni a gyülekezethez. Lehet, hogy válaszokat keresnek, de közben eltávolodtak a Pásztortól. Azonban Jézus számára ők is ugyanolyan fontosak, ahogyan az Atya is minden bűnös megtérésének örül. Fontos kimondanunk ugyanakkor, hogy nem mi keressük és találjuk meg Istent, hanem ő hajol le hozzánk kegyelemből. Hit által fogadhatjuk el azt a szeretetet, amelyet megmutatott Jézus Krisztusban. Bár sokan vannak Istenkeresők, kegyelem által nyílik meg a befogadás kapuja, amely emberi értelemmel fel nem fogható, meg nem érthető, csupán hittel elfogadható. Egy ilyen nyájnak vagyunk és lehetünk tagjai, és egy ilyen nyáj tagjainak kell az eltévedt juhokat segíteni, az Úr Jézus Krisztusért.
A vírushelyzetről már jó ideje beszélünk. Nehéz megjósolni, hogy mikor találkozhatunk újra a régi, vágyott rend szerint. A templomainkat is hol becsuktuk, hol kinyitottuk. Valakit meg tudtunk látogatni, valakinek a meglátogatására már sajnos nem kerülhetett sor. Bár gyülekezeteink sokat dolgoztak azon, hogy valamilyen módon kapcsolatban maradjunk egymással, mégis sokakról nem tudjuk, hogy visszatérnek-e. Egyrészt bennünk van még a félelem, hogy mennyien leszünk a templomban, nehogy túl sokan legyünk együtt, másrészt sokkal könnyebb az interneten követni az istentisztelet közvetítést. Vannak olyanok is, akik sajnos a távolság vagy egy betegség miatt csak interneten keresztül tudnak bekapcsolódni istentiszteleteinkbe, de ez nekik jó lehetőség Isten igéjének ilyen módú hallására. Sok pozitív dolgot is fel tudnánk sorolni, amit a vírushelyzet adott nekünk, ugyanakkor a félelem bennünk van, hogy mi lesz az elveszett juhokkal? Kik fognak visszatérni hozzánk és kiket vesztünk el? Egyértelmű számunkra, hogy gyülekezeteinket újra kell építeni. Hisszük azonban, hogy saját emberi munkánk mellett valójában nem mi, hanem az a Krisztus építi egyházunkat és gyülekezetünket, akihez hozzátartozunk. Aki jó Pásztorként összegyűjti a nyáját és akitől a halál hatalma sem tud elszakítani. Őbenne bízunk és remélünk, amikor az újabb nyitásra készülve kétségeinkkel, félelmeinkkel, de örömünkkel is szembenézünk. Hiszen Krisztus örvendező gyülekezete vagyunk. És mivé lenne a nyáj pásztor nélkül? Nélküle csak bolyonganánk és nem találnánk a helyünket. Jézus nyájához tartozva azonban reménységünk van a jövőre tekintve. Bármilyen élethelyzetben legyünk, bízunk a Pásztorban, aki az örök életre vezet minket. A benne adatott közösség pedig akkor is közösség, ha fizikailag nem tudunk mindannyian együtt lenni. Azonban vágyakozhatunk ezután a közösség után. Bonhoeffer így írja: „Az egyház ma azoknak a közössége, akiket Krisztus kegyelmének a hatalma tart össze.” Bonhoeffer egy nehéz, háborús időszakban fogalmaz így. Mégis aktuális a gondolata, hiszen ez a krisztusi kegyelem éltet és tart össze mindannyiunkat. Ezért lehetünk és vagyunk ujjongó, hálaéneket mondó gyülekezet. Ezért kérjük az Urat, hogy krisztusi lelkülettel tudjunk mi is odafordulni a másikhoz, és ilyen lelkülettel várjuk, fogadjuk vissza őket.
Így adunk ma is hálát a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy mindenkor előttünk jár. Kérjük, hogy vonjon minket magához és adjon erős hitet, hogy bármerre is kell mennünk, gondolkodás és tétovázás nélkül kövessük őt, a mi Urunkat, és Megváltónkat. Ámen.
Imádkozzunk! Drága mennyei Atyánk!
Köszönjük, hogy gondot viselsz népedre, és szeretettel veszed körül az egyet is. Köszönjük, hogy visszahozod az elveszettet, és minket is kerestél most megtartó igéddel. Add, hogy ennek veled együtt örüljünk, és mindenkor áldjunk téged Jézus Krisztus Urunkért. Ámen.
