Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen.
Hallgassa meg a gyülekezet a mai vasárnapra, Szentháromság ünnepe után 14. vasárnapján, az igehirdetés alapjául kijelölt igét, amelyet megírva találunk János evangéliumának 7. fejezetében, a 37. verstől a 39. versig, a következőképpen:
Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg. Ámen.
Kedves Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,
amikor a napközis tábor utolsó napján kirándulni mentünk, akkor a nagyobbakkal egy kicsivel hosszabb utat tettünk meg, a kisebbekkel, óvodásokkal pedig rövidebbet. Jól emlékszem, hogy a nagyoknál a túravezetőnk feltette a kérdést, hogy nem akarunk-e elmenni a forráshoz, mehetünk másik útvonalon is. Végül kikerültük a forrást, másik irányba haladtunk tovább, de mindvégig megmaradt ez az apró mozzanat a kirándulásról.
A forrás ugyanis mindig fontos pontot jelent az életünkben. Ha forrásról beszélünk, akkor legtöbben frissítő, hűsítő vízre gondolunk, amely erőt ad például egy fárasztó gyalogos túra esetén. Egy pont, ahol szívesen megállunk, ahol az erdőjáró ember, még a tapasztaltabbak is, szívesen megállnak és gyönyörködnek a természetben. A teremtett világ csodáiban. Ha vízről, természetről van szó, manapság egyre nagyobb hangsúly kerül a természetvédelemre, a vízhiányra való figyelmeztetésre. Szükségünk van az éltető vízre, amely alapja mindennek. Azonban testünk mellett lelkünk is szomjazik Valakire, aki a mai igében ismét kijelenti magát.
Ha lelki életünkre gondolunk, akkor nem feledkezhetünk el a lelki forrásunkról. A mai igében szinte odaképzeljük magunkat egy ünnepi környezetbe, ahol Jézus Jeremiás prófétához hasonlóan odamegy az ünneplőkhöz és kiáltani kezd: énhozzám jöjjetek! „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék!” Egyértelművé válik, hogy Jézus az a forrás, amelyre nekünk is szükségünk van. Ő az a forrás, aki nemcsak ünnepeinket teszi élettelivé és örömtelivé, hanem egész életünkben velünk van, és akihez bátran odafordulhatunk.
A mai textusban ünnepről hallottunk. A sátrak ünnepe, vagy lombsátor ünnep a Tóra rendelkezései szerint hét napig tartó ünnep, amelyet a nyolcadik napon egy záróünnep követ. Visszaemlékezve a negyvenéves pusztai vándorlásra, sátrakban laknak, sátrakban étkeznek ezen a héten ezen az aratási hálaadó ünnepen. A hetedik napon a vízmerítés ünnepi szertartása és hagyománya szerint ekkor mondott Isten ítéletet a lehulló csapadék mennyiségéről. Ezen a napon a papok hajnalban egy kannát, amely aranykanna volt, teletöltöttek vízzel a Siloám tavából, majd hétszer körbejárták az égőáldozati oltárt fűzfaágakkal a kezükben. Miközben elindultak a vízadománnyal a templomba, trombitahang harsant, jelezve, hogy beteljesült Ézsaiás próféciája: Örvendve fogtok vizet meríteni az üdvösség forrásából.” (Ézs 12,3) Az esőajándékra számítva, azt kérve, a vizet az oltár fölött ezüst csészékbe öntötték. Egy ilyen szituációban szólal meg Jézus, aki az élet vizének forrása. Akiből örvendve meríthetünk, hiszen ő az út az Atyához, őbenne és őáltala kaphatunk üdvösséget.
Eszünkbe juthat Jézus samáriai asszonnyal való beszélgetése, amikor Jézus felhívja a figyelmét ennek az asszonynak, hogy a lelki szomjúság elvételéhez hozzá kell fordulni. Jézus képes csillapítani az ember lelki szomjúságát. Ő az életet adó víz, aki által belőlünk is olyan víz áradhat, amely hozzásegít másokat a Megváltó felismeréséhez. Az élő vizet adhatjuk át, mi is, boldogan. Ővele lesz teljessé az ünnep, ővele lesz teljessé a mi életünk is. Jézus magához hív minket, hogy letáborozzunk nála, hogy egy sátor alá, egy fedél alatt legyünk. A hívás tartalma maga az önfeláldozó, az életet másokért élő, másoknak adó szeretet. Krisztus magához hív, hogy csillapítsa szomjúságunkat, és egyúttal az örömhír hordozóivá legyünk. Lélek által vezet bennünket, amiről azt mondja János evangéliumában, hogy a benne hívők meg fogják kapni. Jézus megdicsőülése halálában és feltámadásában ment végbe. Ő pedig elküldte Szentlelkét, az Atyának és Fiúnak Lelkét, amely megszólít és egybegyűjt. Hisszük, hogy az Úr Lelke munkálkodik közöttünk és segít abban, hogy belőlünk is élő víz fakadjon, hogy testi-lelki életünk megújult legyen és megerősítő mások számára is. Ahogyan a mai témánk is utal erre, amikor így fogalmaz: „A Lélek elevenít meg!” Ehhez kapcsolódik a felolvasott lekció is a Galatákhoz írt levélből. „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.” (Gal 5, 24-25)
Olvastam egy történetet, amely nagyon jól bemutatja, hogy az embert hogyan veszélyeztetheti a lélektelenség. Szoktuk is mondani valamilyen eseményre, vagy emberekre is, hogy olyan lélektelen volt. Ez kihatással van a körülöttünk lévőkre, azonban ha a eltűnik ez a lélektelenség, és megtelünk Lélekkel, akkor az is meglátszik és ismét azt érezhetjük, hogy a körülöttünk élők megéreznek valamit ebből a Lélekből.
A történet szerint egy lelkész minden erejét felemésztették a rázuhanó anyagi és családi bajok, betegségek és a rengeteg kapálás. Szinte agyonlapították a terhek. Csak teste-lelke utolsó erőfeszítésével tudott már egy-egy szolgálatra készülni. Egy este hiába húzta meg a kis templom apró harangját, nem jött senki, egy árva lélek sem az istentiszteletre. Csak várt-várt a sűrűsödő szürkületben, hogy csak egy neszező lépést hallana, de süket csend vette körül. Akkor leborult egy nyikorgó padra, ráborult a kopott fára, és sírt. Rázta a zokogás. Amikor valamiképpen össze tudta szedni magát, kitámolygott a templom elé. S hangosan kiszakadt belőle: - Istenem, mit csináljak? Mintegy különös ámenként kigyulladt az első fény a falu egyik házacskájában, benne pedig egy hang: - Ha nem tudsz beszélni nekik rólam, beszél most róluk nekem. Egész testében reszketve, ahogy a faluban egymás után kigyulladtak a fények, beszélni kezdett róluk. - Ott, Uram, mindenki gyűlöli egymást! Könyörülj rajtuk! - Amott, Uram, a férfi most is a szőlőben bujkál a szeretőjével, és sír a felesége. Én már csődöt mondtam. Te még segíthetsz rajtuk. - Az a ház, Uram, lopott kukorica árából épült. Uram, tisztítsd meg szívüket és kezüket. - Ott, te jobban tudod, mint én, az öreg szülők halálára várnak. Könyörülj és irgalmazz nekik! Így imádkozta végig a falut, attól az estétől kezdve minden lámpagyújtáskor. Utána mindig határtalan békességet érzett. Valami különös módon pár hét múlva újra járogatni kezdtek a templomba az emberek. Egyik este a falu öreg és bibliás parasztasszonyától megkérdezte: - Miért volt az, hogy hónapokig alig jártak a templomba, sőt olykor senki sem jött, most meg egy kicsivel többen jönnek, mint eddig? Az asszony azt válaszolta: - Mert most vidámabb a beszédje, nem olyan sanyarú, mint eddig volt. Most megfényesedünk tőle. (Gyökössy Endre nyomán) Ámen.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus!
Te jól tudod, hogy mennyire élettelen a mi hitünk, és mennyire terméketlen a mi keresztyénségünk. De te vagy az élet forrása, és minket is életre kelthetsz a te Szentlelkeddel. Szánj meg minket, és ne hagyj segítséged nélkül, hiszen a te néped vagyunk, hozzád szeretnénk tartozni, hozzád, aki az élet forrása vagy. Ámen.
