Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap, 2020. augusztus 23. Nagybörzsöny

Jézus mondja: „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…¹⁴„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. ¹⁵Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Mt 6,12,14-15

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Sokan tudják talán, hogy Eperjes Károly, a híres színész sok évvel ezelőtt, felnőtt korában megtért és hívő katolikusként éli meg Istennel való kapcsolatát. Nem tudom a pontos dátumát annak, mikor történt meg ez a fordulat, mindenesetre nagyon nagy változást eredményezett ez az amúgy eléggé szabados életet élő színész életében. 1999-ben, még teológusként hallhattam őt a Hittudományi Egyetemünkön, aki mesélt a megtéréséről, de arról is, hogy milyen szolgálatokat vállal keresztényként, milyen tapasztalatai ezek kapcsán.

Még innen emlékszem egy történetére, amikor is egy gimnázium csendes napjára hívták el, hogy beszéljen Jézusról, Bibliáról, hitről a diákoknak. Valahogy előkerült a dohányzás témája is ezen az interaktív beszélgetésen, meg az is, hogy bibliai alapon hogyan viszonyulunk hozzá. Volt a közönség soraiban egy fiatal, aki csak azért is mindenben ellent mondott, próbálva zavarba hozni az előadót. A dohányzással kapcsolatban például azt mondta, ő nem tud arról, hogy a Bibliában arról szó lenne, hogy az az Istennek nem tetsző dolog! Az előadó gondolt egyet azt mondva, mindenki álljon fel, ő felolvas egy szakaszt a Bibliából, s ha valaki kihallja belőle azt, hogy erről a témáról szó lenne, foglaljon helyet. A hallgatóság felállt és a színész elkezdte felolvasni a Tízparancsolatot. Felolvasta, néhány leültek. Majd újra és újra, végül már csak a fő vitapartner állt büszkén: sehol nem hangzott el, hogy ne dohányozz! Ő egyáltalán nem látja a kapcsolatot a maga helyzete és a felolvasott szöveg között. Végül társai magyarázták meg neki, igenis van kapcsolat: hiszen a „Ne ölj” parancsolat, nemcsak másokkal kapcsolatban érvényes, de a saját egészségével kapcsolatban is. Ő is érintett tehát.

Ez a régi történet jutott eszembe, amikor a mindennapi kenyér, a mindennapi megbocsátás, a hétköznapoknak, de az életünknek ez az igazán központi kérdése van előttünk ma. Lehet, hogy elsőre mi is kivonnánk magunka a felolvasott igék hatálya alól, hogy talán ez ránk nem vonatkozik, vagy minket ez a kérdés annyira nem érint, megvannak a magam útja ebben a kérdésben, de végül rá kell döbbennünk arra, hogy ez nem így van. Ahol kapcsolatok vannak, ahol emberek vannak, ott bizony sérüléseket szerzünk vagy éppen sérüléseket okozunk. Nem véletlenül szerepel ez a kérdés egyből a mindennapi kenyér után, mert ahogy mindennap ételt kell magunkhoz vennünk, ahogyan ez szerves része az életnek, úgy a mindennapok témája és kérdése, hogy magunk hogyan élünk az Istentől kapott bocsánattal és miként vagyunk ennek továbbadói, miként formálódik ki életünkön, szavainkon, gesztusainkon a Jézusért kapott kegyelem?

Igen, ahol kapcsolat van, sebek is vannak. Ahol kapcsolat van, az sérülhet, tönkre mehet és annak a helyrehozása sokszor nagyon nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Hogy ez mennyire így van, arra emlékeztet Jézus keresztje, az ő sebei, az ő áldozata, aki újra létrehozta a kapcsolatot Isten és az ő teremtménye között. És mi ebből élünk, miatta van szabad utunk Istenhez, miatta szólíthatjuk őt Mennyei Atyának, miatta imádkozhatunk hozzá, mint az ő szeretett gyermekei. De az is egészen bizonyos, hogy ezt az ajándékot, Isten bocsánatát nem csak azért kapjuk, hogy annak csak élvezői legyünk, hanem hogy mi is ennek jegyében éljünk és Istennel való kapcsolatunkat ezen keresztül éljük meg, mutassuk meg hiteles formában. A Miatyánk egyetlen más kéréséhez sem kapcsolódik vállalás. Hiszem, hogy Jézus nem véletlenül tanította így az övéit annak idején. Mi is, akárhányszor csak elmondjuk ezeket a mondatokat, újra és újra emlékeztetjük magunkat, hogy ezzel dolgunk van, hogy irgalmat kapunk, s nekünk is irgalmassá kell lennünk, akárcsak a mi Mennyi Atyánk, vagy az Ő Fia, Jézus.

Eszembe jutnak a gyermekévek, vagy azok a pillanatok, amikor szülőként én bocsánatkérésre, vagy megbocsátásra tanítottam és tanítom a gyermekeimet. Ki kell, hogy mondják, oda kell hogy álljanak a másik elé, vagy éppen fogadniuk kell azt. Persze nagy kérdés, hogy lélekben is sikerül-e a kiengesztelődés, bármelyik oldalon is állnak. Nyilván a mi esetünkben sincs ez másként, nem elég kimondani, nem elég kedvetlenül valami odabökni, hogy nem haragszom. Milyen nehéz eljutni idáig, milyen nehéz odalépni a másikhoz, milyen nehéz megalázkodnunk, felvállalni azt, hogy talán elutasítanak. Sokszor inkább nem is kezdenünk bele, inkább dédelgetjük a magunk vélt igazságát, s hagyjuk, hogy ezek a helyzetek emésszenek bennünket. Igen, egyedül nem megy, igen a magunk ereje ehhez vajmi kevés.

Nem véletlen, hogy ez a téma, a Jézustól tanult imádságban, a mindennapok kapcsán vetődik fel. Mert az ökölbe szorult kéz egyféleképpen tudja a benne lévő haragot, dühöt elengedni: ha engedi, hogy Jézus szavai nyomán abból imádkozó kezek formálódjanak, akár úgy, hogy az ég felé fordítjuk üres tenyereinket, kifejezve gyengeségünket, akár úgy, hogy őszintén kérjük ebben Isten segítségét. Jézus megszakította az ördögi láncolatot, s halálával, feltámadásával egy újat indított el. Isten adja, hogy mi is tudjunk ebbe belekapcsolódni. Ámen